Lezárult a "Mit hoz a jövő Magyarországnak?" fantázianevű novellaíró pályázatunk. A nyertes, a nyolc és fél éves Polyák Emőke írását alább közöljük. (A nyeremény, egy darab amerikai zöld kártya, az Egyesült Államok nagykövetségén vehető át.)
Az idő 2056, szeptember hónap tizedik napja. A dédnagypapa kedvenc trikolór mamuszában csoszogott le a lépcsőn. Már nagyon-nagyon idős volt, hallása, látása megromlott, bizony már járni is alig tudott. Sok időbe telt mire leért a család hatalmas villájának legalsó szintjére, de végül megúszta minden sérülés nélkül. Lassan haladt az igényesen berendezek termeken keresztül, az egyik szalon felé. Fiatalabb családtagjai - fiúk és lányok egyaránt - tisztelettudóan tértek ki útja elől, és segítették az elé kerülő akadályok leküzdésében. Roppant korával járó élettani kellemetlenségei ellenére, a dédnagyapót óriási megbecsülés övezte az egész családban. Ő volt az, aki megalapozta a család vagyonát a régi zavaros időkben. Nélküle ma nem lenne ez a hatalmas villa, a kert, a kis szökőkút: a Köves birodalom.
Sokan meghaltak már a dédnagyapó idejéből, így a Köves család ősi történetét szinte csak tőle hallhatták az unokák. Most is, alig hogy leért a szalonba, rögtön unokák tucatjai sereglettek köréje. "Mesélj nekünk dédipapi!" - kérlelték a csöppségek. "Meséld el, hogyan szereztek neked a többiek májat, mikor a tied már feladta a szolgálatot!" - visított az egyik. A dédipapinak megrándult a szája. "Neeem! Azt meséld el, hogyan adtad el a New York kávéházat az olasz maffiának, hogy megnyerhesd a választást!" - ordította a másik. Az idős férfi összerezzent. "Olyanok vagytok, mint az újságírók, akiket lelövettem." - dörmögte a foga alatt. "Honnan hallottatok ti erről gyerekek?" - kérdezte. "A sejk nyilvánosságra hozta a régi idők titkos ügyeit. Mindenki erről beszél." - mondták kórusban a gyerekek. "Hajjaj."- mondta a dédipapi, majd szokatlanul gyorsan kisietett a teremből.
Mire leért a garázsba, már csörgött a telefonja. A vonal túlsó végén egy másik dédipapi volt, a hatalmas és befolyásos Kádas család dédipapija, akivel régen nagy ellenségek voltak. "Köves, te disznó, hogy merted elmondani a sajtónak, hogy lopott pénzből vettem a gyáramat, és hogy pribékekkel verettem ki a diplomám a dékántól?" - hörögte a másik idős hang a telefonban. "Nem én voltam! A sejk kitálalt." - mentegetőzött az idős Köves, miközben terepjárójával keresztülhajtott a családi szőlőskerten. Hamar beért a sejk palotájához, pedig útközben megállt az egykori Blaha Lujza téren, hogy a mecsetben imádkozzon a lelki üdvéért. A lépcsőn találkozott Kádassal, megbeszélték, hogy együtt járulnak a sejk elé, hogy tisztázzák ezt a kellemetlen kérdést. Igaz, hogy régen ellenségek voltak, de ha pénzről volt szó, mindig is meg tudtak egyezni.
"Szálem alejkum, Köves testvér." - mondta a sejk. "Alejkum szálem, tisztelt hölgyeim és uraim." - mondta Köves. "Ne pasaran." - tette hozzá Kádas. A sejk szánakozva nézte a két idős férfit. A Magyar Rezervátumból már régóta elfogytak a magyarok, ők ketten voltak az utolsók a magyarok sorában Új-Pannon-Arábiában. Időnként eljöttek hozzá, hogy zavaros hallucinációikról beszéljenek vele, mert a nagy egyedüllétben mindenféle embereket kezdtek maguk köré képzelné, például családot. "Az unokáink azt mondták mocskos életet éltünk, sejk. Nem tudnánk valahogy ezt megoldani?" - kérdezték. A sejk fáradt volt, nem kezdte el magyarázni, hogy valójában egyedül élnek, és nincsen semmiféle újság sem. Eltette a játékpénzt, amit egy szép sárga borítékban adtak át neki, és mosolyogva útjukra bocsátotta őket.
The End